Vegablog.net

A játék lényege (Childhood Memories)

1. Ha téged jelölnek ki, rakd ki a blogodba ezt a képet és írj egy bejegyzést a gyermekkori emlékeidről.
2. Nevezz meg 7 bloggert, akinek szívesen továbbadnád a feladatot!
3. Linkeld be a blogok címét! Azt is, akitől a “díjat” kaptad!
4. Privát üzenetben értesítsd a kiszemelt bloggereket!

Diától kaptam a kedves felhívást - őszintén szólva bajban vagyok, ugyanis fantasztikus, álomszerű gyerekkorom volt, ezért ahogy elkezdtem emlékek után kutatni, millió jutott eszembe…

1. Nem ez a legkorábbi emlékem, mindenesetre maradandó volt: amikor úgy három éves lehettem, elmentünk anyukámmal és a velem nagyjából egykorú unokatestvéreimmel sétálni a közeli mezőre. Hirtelen egy kígyó (na jó, lehet, hogy csak sikló volt, de ez nem az a szituáció, amikor bárki is ezt nézegetné) ágaskodott fel velünk szemben a klasszikus támadóállásban; volt nagy sikongatás és rohanás Érdekes módon ennek ellenére azóta sem félek a kígyóktól, a sokkal ártalmatlanabb bogarak-rovarok nagy többségétől viszont undorodva rettegek.

Sőt, a kígyóhoz kapcsolódik egy másik családi legenda; erre én nem emlékszem, mert karonülő voltam (szó szerint), de sokszor elmesélték, hogy a veszprémi állatkertben a gondozó kihozta a karján az óriáskígyót és én voltam az első, aki simogatni kezdtem.

2. Gyerekkoromban betegesen rettegtem attól, hogy a szüleim otthagynak valahol és közben bajuk történik (konkrétan meghalnak). Ez a “valahol” nem ám csak idegen helyeket jelentett (képes voltam a közértben is “elveszni” két polcsor között), de a nagyszülők-dédszülők gondjaira sem lehetett rábízni; ha szegény szüleim mégis megpróbálták, abból hatalmas patália lett. Dédimnél egyszer lázasra (és rekedtre) bömböltem magam, orvost kellett hívni hozzám éjszaka; mindenesetre a célomat elértem, tizenéves koromig nem kellett sehol ott aludnom nékülük, ha nem akartam (utána meg már ők nem nagyon engedtek, ki érti ezt?! ;)). Egyébként visszagondolva sem tudom, mi lehetett ennek az oka; egyébként kiegyensúlyozott, bár kissé érzékeny gyerek voltam, akit nagyon szerettek. Sajnos Anyukámat valóban nagyon fiatalon vesztettem el, de nem gondolnám, hogy akkoriban előre láttam a jövőt…

3. Keresztanyámat Palikának hívtam - ez egy félreértésből adódott, a férje jóval fiatalabb volt nála és őt becézték így a családban. Én viszont ezt a nevet az ő megjelenésével kötöttem össze (persze együtt jöttek, de nekem ő tűnt “Palikásabbnak”), aztán egy idő után már az egész család így hívta.

Egyébként nem nagyon kedveltem őt, túl erőszakosnak és harsánynak éreztem, nagyon különbözött Anyukámtól, akinek a húga volt (már ő sem él). Amikor egy mozgó tejfogamat megmutattam neki - szigorúan kikötve, hogy csak nézheti -, hosszú körmeivel megfogta és kirántotta - onnantól már féltem is tőle és nem bíztam benne.

4. Egészen tinikoromig iszonyatosan vékony voltam, bár annyit ettem mint Apukám, persze rengeteget mozogtam is akkoriban. Ha vendégségbe mentünk valahová, hatalmas étvágyam és a hozzá társuló gilisztaság miatt néha ferde szemmel néztek a szüleimre és meggyanúsították őket, hogy biztosan nem adnak nekem eleget enni

5. Kilenc éves koromban kaptam egy kutyát; állatbolond voltam már akkor is, de sajátom papagájon kívül addig nem volt. Ennek a kis pulikeveréknek viszont senki sem tudott ellenállni. Együtt nőttünk fel, rengeteget játszottam-foglalkoztam vele, a lakásban velünk élt; soha olyan értelmes kutyát, mint a puli! Szinte mindent értett és volt benne méltóság; soha nem ugrott fel a bútorokra-asztalra még akkor sem, ha a kedvenc étele volt ott felügyelet nélkül és képes volt megsértődni. Utazás közben mellettem ült az autó hátsó ülésén és tényleg ő volt nekem a testvérem. 14 évet élt, a mai napig nagyon hiányzik; azt hiszem, ő volt A Kutya az életemben. Azóta volt/van sok másik is, de őt nem pótolhatja egyik sem.

(hm, ahhoz képest, hogy vidámakat szerettem volna írni :()

6. Apai nagypapám volt a kedvencem nagyszüleim közül; hihetetlen türelme volt hozzám. Kisebb koromban fáradhatatlanul hintáztatott és közben kuplékat énekelt (Egy kis kiváncsi kacsa és hasonlók); amikor nagyobb lettem, sakkoztunk, malmoztunk, ország-város-híres embert játszottunk és ő mérhetetlenül büszke volt kitűnő tanuló unokájára. Minden 5-ös osztályzat után járt nekem egy Melba kocka és húsz forint. Sokszor beszélt velem egészen komolyan, nem is nagyon értettem akkor, de máig emlékszem és sokszor belegondolok, igaza volt - talán sejtette, hogy amikor ezek a témák igazán aktuálisak lesznek, akkor ő már nem lesz itt, hogy elmondhassa nekem…

7. Bár nagyon sok játékom volt (Lego, Barbie, Póni), a kedvencem mégis egy maradék anyagokból összevarrt bohócfigura volt - vele aludtam és még ma is megvan. Ő a híres Boji, akinek kezdetben lobogott jujvörös haja, majd szép lassan mindene elkezdett kopni, az orra például olyan mértékben, hogy pótorr felhelyezése vált szükségessé. A szája is lefoszlott, ezért plasztikai műtét során újat kapott. A két kezén a “bőr” elvékonyodott; évekig csak úgy tudtam elaludni, ha mutatóujjam külső részével a kezét simogattam (ez volt a pöngölés). Végül mire sikerült leszoknom, a mutatóujjam kissé elgörbült…

Nem írok többet, bár egyik emlékről eszembe jut tíz másik - csak az idő (hiánya) szab gátat a visszaemlékezéseimnek. Nem tudom, ki vett részt a játékban és ki nem, úgyhogy nem adom tovább; de akinek kedve van, az veheti úgy, hogy én kértem meg rá